A gerincferdülés kezelésének pszichés megközelítésében talán a legnagyobb problémát a páciensek kora jelenti. Az esetek többségében ugyanis pont egy igen nehéz életszakaszban, a serdülőkorban állapítják meg náluk a diagnózist.

Ebben az időszakban a gyermek gyors ütemű testi, lelki fejlődésen megy keresztül. Testarányai megváltoznak, megmutatkoznak a másodlagos nemi jellegek s részben a drasztikus testi változások, részben a korral felmerülő temérdek kérdés, a különböző szerepek próbálgatása a szerepkonfliktusok lelkileg is labilisabbá teszik a fiatalt. Ebben a számos változással járó időszakban természetes, hogy a gyermek is valamiféle biztonságra törekszik és ezt leginkább kortársai társaságában keresi. Éppen ezért nagyon megnövekszik arra az igénye, hogy ennek a közegnek megfeleljen. Aki „kilóg a sorból” azt gyakran kíméletlenül kiközösítik, bírálják. Annál a serdülőkorúnál, akinél gerincferdülést állapítanak meg, sokszor hatalmas plusz terhet jelent ennek az állapotnak a felvállalása. Testének sokszor drasztikus, szemmel látható eltorzulása önbizalomhiányt, súlyos önértékelési zavarokat okozhat. A lányok kezdődő törékeny nőiességüket sem tudják egészséges körülmények között kibontakoztatni. Segítség nélkül tehát érthető és jogos a gyermek magánytól való félelme és szorongása.

A következő sokk a drasztikus kezeléssel éri a gyermeket. Legideálisabb esetben szigorú gyógytornakezelést kell a gyakran egyébként is zsúfolt mindennapokba beépítenie, de súlyosabb esetben korzett kezelést is előírnak. Ez az ortopédiai segédeszköz a torna kiegészítéseként a növekedést irányítja, megakadályozza a további romlást, illetve segíti a növekedés egészséges irányát. A kezelés sikeressége érdekében azonban a fűzőt évekig napi 23 órán keresztül viselnie kell. Ennek elfogadása gyakran igen nehéz. A fentiekben említettem, hogy a serdülők elsősorban a közösségbe való beolvadásra törekednek, azonban ezen törekvésük legtöbbször megvalósíthatatlan, vagy csak rengeteg titkolózás, szorongás árán lehetséges. Mozgásuk tömbösebbé, ügyetlenebbé válik a műanyag tokban, amit ruhákkal elfedni sem könnyű feladat. A legtöbb serdülő tehát igyekszik megszabadulni tőle.

Végül legsúlyosabb esetben a műtéti megoldás kerülhet szóba, ami igen komoly orvosi beavatkozás. Nem kérdéses tehát a szülők félelme és tiltakozása. Itt érdekes megemlíteni, hogy a gyermekek szüleikkel ellentétben gyakran a műtétben látják az üdvözítő megoldást. Tévesen úgy gondolják, hogy néhány napos, hetes kórházi kezeléssel és a műtét bevállalásával egy csapásra megszabadulhatnak mind a fűzőtől, mind a megterhelő és időigényes gyógytornától.

Ez azonban csak az egyik lehetséges reakció a sok közül. A gyermekek igen sokféleképp reagálhatnak. Gondolhatnánk, hogy bizonyos mértékig a görbület mértékétől függően kiszámíthatóan, de ez nem így van. Legtöbben a betegségtudat hiányában, mivel nem fáj, vagy esetleg még nem is olyan feltűnő az elváltozás, teljes közönnyel viselkednek a problémát illetően. Korábbi tapasztalatok, példák hiányában el sem tudják képzelni, hogy a mostani állapot később komoly gonddá válhat. Ekkor a szülő és a segítő feladata egyaránt egy szigorú, következetes, de megértő és kompromisszum kész hozzáállással végigvezetni a gyermeket ezeken az éveken. Mindenképp érdemes kipuhatolni a gyermek problémáit és azokon a lehetőséghez mérten segíteni, azonban a megbeszélt hordási idő tabu kell, hogy maradjon. A másik végletet a betegségtudat kialakulása jelenti. A gyermek megszállottan tornázik, fűzőjét feszengve, kötelességből hordja az iskolában is. Ez szintén nem egészséges hozzáállás, hiszen túlzott elvárásokat alakít ki a gyermekben és a pillanatnyi sikertelenség esetén óriási csalódást, akár a terápiáról való lemondást okozhatja.

Összességében elmondható, hogy minden gyermeket önálló szuverén személyiségként kell kezelni, s ennek megfelelően speciális egyéni testi-lelki terápiában részesíteni. Cél, hogy a páciens a terápia során megtanuljon felelősséget vállalni saját testének állapotáért, hiszen csakis az ő együttműködésével várhatunk valódi eredményeket. Ehhez segítenünk kell önértékelésének javításában, illetve abban, hogy állapotát elfogadja és ne csapásként, inkább megoldható feladatként kezelje a betegséget. Mindez elegendő figyelemmel, egy informatív segítő háttér biztosításával, valamint a lehetőséggel, hogy a gyermek hozzá hasonló gerincferdüléses sorstársakkal találkozhasson, lehetséges. Nehezíti a terápia elfogadását, hogy a gerincferdülés leggyakoribb formájának oka máig ismeretlen, így igazán oki terápiával mi sem léphetünk fel ellene. A tünetek kezelése azonban végigkíséri a gyermekkort a diagnózis felállításától a csontosodás befejeztéig, majd a felnőttkorban is, így egy életre szóló programmal kell ellátnunk őket. Ennek a programnak, a kezelő gyógytornász hozzáállásának, segítő erejének döntő szerepe lesz gyermek későbbi személyiségfejlődésében, életvitelében.