Korzett az utcán

Megszokott házfalak, az utca monoton zaja és az emberek sokasága ugyanolyan, mint bármikor máskor. A kapuhoz indulok. Egyszer csak a túloldalról csodálatra méltó kép tárul elém nagy fehér mivoltában, mégis szokatlanul. Betör a látóterembe. Csendben vizsgálgatom, hisz nap mint nap találkozom vele. Csak a környezet más. Nincsenek zárt falak, igenis és nyomatékosan a nyitott utca, a sétáló emberek, ami körülvesz bennünket. Egy kis csoda-gondolom. Aztán elmegy mellettem. Csak nézek utána és azt gondolom, nem kellett volna hagyni elmenni. Késő.

Néhány perccel később a szokatlanul forgalmas üzlet ajtajában újra nekem támad a kép a nagy komoly fehérségével, ruhán kívül, tiszteletet parancsolóan. Nem, most már nem hagyom elmenni. -Ne haragudj, hogy megszólítalak – nem is tudom hogyan kezdjem. Csak néz rám kíváncsi szemekkel és vár. Nem is tudja, mi az amit nekem ez jelent. Ő csak felkelt és éli az életét, mint minden más napon. Elfogadta páncélos barátját és megmutatja a világnak. Nézzétek, én vagyok! Nem egy bábú, akit az utcán furcsasága miatt végigmérnek a kíváncsi tekintetek. Csodállak.- Már egy éve hordom – és mindig így. -Azzal elköszönt. :-)