A gerincferdülés és psziché
Kincs van a kezedben!
Egyedül érzed magad. Egy mondattal száműztek a “normális” emberek közül, amikor a fehér falak mellett, ahol a fehér csempék, bútorok, köpenyek közül egyedül, csak a fonendoszkóp fekete szára jelent egy kis kiutat, azt közölték: gerincferdülésed van. A fonendoszkópot bámulod – milyen jó lenne felmászni rajta, egészen a nagy fehér ember füléig és beleordítani: Nekem nincs semmi bajom!
Mit akarnak ők? Egyre szomorodó ábrázattal taglalják a részleteket, hová kell most menni, milyen vizsgálat, stb. Már csak félig vagy ott. Hagyjanak téged békén, haza szeretnél már menni. Kit érdekel? A padló kockáit fürkészve, csak félszavakat hallasz. Műtét-nehéz-24 óra. Miről beszélnek? Felnézve megcsillanni látod édesanyád szemében az aggodalmat. Nem érted. Na jó, valami púpféle mintha látszana a fürdőruhában, de ez nem feltűnő, hiszen a tükörből elölről nem is látod. Hogy a szoknya mindig csálén áll rajtad és a nadrágot is igazítani kell? Istenem, hát erre való a varrónő, nem? A most már tényleg menjünk! Ez a nagy fehér ember megcsinálta neked az e heti veszekedni valót. Mert azt biztos fogtok. Veszekedni anyával, hogy tornázzál már. Unom az egészet. Senki nem látja, hogy nekem semmi bajom sincs? De nem ér véget egy hét alatt. Akkor még nem is gondoltad, hogy ez csak az első kavics volt abban a sziklagörgetegben, ami innentől rád zuhan. Két nap múlva gyógytornászhoz visznek. Milyen ciki, még a barátnőmnek sem mondom meg. Már megint kezdődik elölről. Az első pillanatnyi szimpátia kezd alábbhagyni, ahogy rákezdi, mint a nagy fehér ember. Lehet, hogy fájni fog, nem tudhatod. Majd, ha 30 éves leszel. Áh, kit érdekel? Akkorra egyébként is biztosan kifejlesztenek valamit, megszűnik és kész. Az akkori korszerű technikának ez nem jelenthet problémát. Próbálkozik, nem hagy békén. Tükröt mutogat a hátadhoz, nézd meg! Úristen, mi ez? Döbbenet ül ki az arcodra, ez nem te vagy! Összeszorul a torkod, hagyjanak békén!
A gyermekek első tudatos találkozása a saját gerincferdülésükkel a legkülönbözőbb reakciókat válthatja ki. Az esetek többségében maga a fiatal kor és a “semmit nem érzek” szituáció vált ki egyfajta közönyösséget a probléma iránt. Talán ezen típusú reakció kezelése a legnehezebb mind a szülők, mind a kezelő személyzet részéről. A betegség komolyságának megértetése, ugyanakkor egy betegségtudat kialakulásának elkerülése nehéz feladat. Össze kell hangolódnunk. A gyermekhez való közelebb kerülés sokkal könnyebb és célravezetőbb utat sejtet, mint a folyamatos parancsolgatás és kényszerítés. A letargiás reakciójú gyermekek esetében fontos a “félig üres vagy félig tele” pohár hasonlatának szem előtt tartása, vagyis a probléma pozitív megközelítése. - Milyen szerencse, hogy még nem olyan nagyfokú, hogy műteni kelljen.-
Ahogy mi hozzáállunk a betegséghez, természetesen nem elég, de döntő jelentőségű lesz a jövőbeni kimenetel szempontjából. Együtt gondolkodva és egymást segítve érhetünk el eredményt. Terápia létezik, -köszönhető Katharina Schrothnak- már csak rajtunk múlik, rajtad múlik, mit érsz el vele. De a kezedben kincs van. Én tudom.