Egy gerincműtét nagyfokú megterhelést jelent az egész szervezet számára: a műtét során szöveteket vágnak meg vagy távolítanak el, esetenként pedig valamilyen idegen anyagot (implantátumot) ültetnek be az eltávolított szövetek pótlására, az altatás utóhatása időnként jóval a műtétet követően is érezhető, az erős fájdalomcsillapítók pedig számtalan mellékhatással bírhatnak, az egyszerű émelygéstől egészen a függőség kialakulásáig. Mindezek miatt a műtét utáni felépülés is igen összetett és bonyolult folyamat, amire azonban a beteg előre felkészíthető.

A műtéti felkészítés a pszichológus szemszögéből annak megértésén alapszik, hogy különböző pszichoszociális tényezők hogyan befolyásolják a lábadozás időszakát. Ez a folyamat két egymással átfedésben lévő szakaszból áll. Első a közvetlen műtét utáni időszak, melyben elsősorban sebgyógyulás, valamint a műtét által okozott stressz feldolgozása zajlik, ezt követi a rehabilitációs fázis, aminek legfontosabb feladata a betegség és az annak következtében kialakuló inaktivitás összeadódó hatásának leküzdése.

Írásunkban az első fázissal, azaz a közvetlen műtét utáni időszak folyamataival foglalkozunk. A kutatóknak egészen a közelmúltig nem állt rendelkezésére olyan módszer, mellyel lelki tényezők testi folyamatokra – többek között a sebgyógyulásra – gyakorolt hatása vizsgálható lett volna. A molekuláris biológia, a képalkotó eljárások és az idegrendszer kutatásának legújabb vívmányai révén azonban olyan folyamatok váltak nyomon követhetővé, melyek egy eddig láthatatlan térben, az emberi szervezet sejtjei között, és azokon belül történnek.

A cikk folytatása itt olvasható