Bálint Mihály vezetésével pszichiáterekből és körzeti orvosokból álló csoport Londonban úttörőként kezdte kutatni az orvosi gyakorlat lelki vonatkozásait az 50-es években. Az elmúlt évtizedekben bizonyossá vált, hogy a betegek bizonyos pszichológiai problémáinak megoldásában más egészségügyi szakemberek is segítséget jelenthetnek. Ez a segítség azonban sokszor esetleges, s kellő szakértelem és folyamatos szupervízió hiányában kedvezőtlen hatásokat is gyakorolhat a betegre, illetve az adott szakemberre.

M. Kindl 1984-ben számolt be a müncheni egyetemi klinikán működő Bálint csoportról, melyet az erre a munkára motivált gyógytornászok számára szervezett. A szerző abból a gyakorlati tapasztalatból indult ki, hogy a gyógytornászok napi munkájuk miatt intenzív kapcsolatban lehetnek betegeikkel, így az adott gyógyító csoportban központi szerepet tölthetnek be. A Bálint csoportban a beszélgetések központjában a gyógytornász-beteg kapcsolat érzelmi vonatkozásai voltak. A kezelő gyógytornász beszámolója betegéről lehetővé tette az adott beteg helyzetének, érzéseinek, nem verbális és verbális kommunikációjának mélyebb megértését, és ez az, ami megváltoztatta és hatékonyabbá tette az alkalmazott kezelési módot. A Bálint csoportmunka és az esetenként alkalmazott szupervízió segített abban, hogy a mozgásterapeuta a betegség helyett a beteget kezelje.

Áttérve a hazai tapasztalatokra, az elmúlt években érdeklődésem egyre inkább a mozgásterapeuta munkájának pszichológiai aspektusa felé fordult.

A cikk folytatása itt olvasható